Az egyik ismerősöd éppen új posztot tett közzé. Egy másik a saját művész oldalán ezen a héten a sokadik alkotását osztja meg. Megint másik egy újabb blogbejegyzésben brillírozik csodás tartalmakkal. Te pedig csak ülsz, bámulod a képernyőt és gondolkozol. Neked ez miért nem megy? Másoknál olyan egyszerűnek tűnik a –látszólag- szünetmentes tartalomgyártás. Egyáltalán, miért lenne bárki kíváncsi a te műveidre, ha annyi más tehetséges és aktív személy folyamatosan képes ontani magából a nézni- és olvasnivalót?

A mai, internetes társadalomban nagyobb szabadságot kap az alkotó, mint valaha azelőtt. Szabadon létrehozhat magának egy oldalt, ahol a saját tartalmát a neki tetsző formában oszthatja meg, és ez már nem csak szűk körben, hanem akár nemzetközi szinteken is láthatóvá válik. Kinyílt előttünk a világ kapuja, és nem csoda, hogy ennyien élni is akarnak vele. Hobbiból, hivatásból, hogy nyoma maradjon. Állandóan ömlik ránk a content, a tartalom, rengeteg ingert kapunk. Ezt ki így, ki úgy lereagálja, olvasóként, nézőként igazából egyszerű dolga van az embernek. Gyönyörködik benne, esetleg hozzászól, megosztja.

Na de mi a helyzet az alkotói oldalon? Ez az az oldal, ahol egyszerre vagyunk tartalom-fogyasztók és gyártók. Pontosan belelátunk, hogy milyen sok munka jár azzal, hogy valaki élvezhesse a végeredményt. Mi is beleölünk órákat, napokat, akár éveket is abba, hogy ott legyünk, ahol vagyunk. Hogy valami olyat nyújthassunk, ami a közönségnek is elnyeri a tetszését. És ez a könnyebbik része talán. A nehezebb a saját elvárásainkhoz felnőni. Valamilyen szinten mindig hiányolni fogunk valamit a munkánkból, és ennek, ahogy mindennek, megvan a maga pozitív és negatív oldala.

Negatív az, hogy ez visszatartó erőként hathat, főleg miközben látjuk a többi alkotó aktivitását is. "Úgysem fog úgy menni, mint X-nek. Y sokkal szebben kivitelezi, amit át akarok adni." Beüt az artblock. Félreteszünk mindent, nem vagyunk képesek leülni a gép elé írni, ceruzát ragadni és rajzolni, átadni a gondolatainkat, a világunkat. Nagyon nehéz ezt leküzdeni, főleg ha mellé párosul a szorongás is (erről is tervezek írni egyszer). Ilyenkor még nagyobbnak látszik a félig képzelt, félig valós akadály, és éppen ezért tovább eltarthat leküzdeni is.

A pozitív oldala viszont az, hogy ez az, ami fejlődésre késztet minket. A hiányzó elemet a következő alkalommal lehet pótolni, mindig van mit csiszolgatni. Mindig van előre. És ez a lényeg. Mindig van mit beleadni magunkból a művünkbe. Erre kell figyelni, semmi másra. Ezért kell mindig felállni és folytatni tovább. Nem azért, hogy sokan lájkoljanak, vagy mindenki minket olvasson. Csakis azért, hogy a bennünk lévő értéket megmutathassuk, átadhassuk. Ki tudja, kinek segít majd egyszer, hogy azt látta, te nem adtad fel?