Mit nevezünk empátiának? Kik azok az empaták? Fejleszthető készség-e egyáltalán az empátia? És úgy egyáltalán, minek akarna ezzel foglalkozni bárki is, ha kisebb gondunk is nagyobb ennél? Nos, ahogy én látom, pont hogy ez kéne, legyen az egyik legnagyobb problémánk. Miért? Mert az empátia jelenleg nagy általánosságban a béka segge alatt van – pedig pont most nagyobb szükségünk lenne az empatikus lelkekre, mint valaha.

Először is: mi az empátia?

Eredeti jelentése szerint erős érzelem, szenvedély, az ókori Görögországban műalkotások megértését értették alatta. Mai, aktuális jelentését az Oxford Dictionary úgy fogalmazza meg: „megérteni mások érzelmeit és osztozkodni bennük”. Úgy is mondhatnánk, hogy beleképzelni magunkat más életébe, lelkébe – sajátunkként megélni más érzéseit.

Nem összekeverendő a szimpátiával, amely csak egyfajta sajnálat mások szerencsétlensége miatt. Sajnálatot bárki érezhet, azonban igazán átérezni nehéz egy helyzetet, ha nem a saját bőrünkön tapasztaljuk meg. Pont ezért probléma, hogy egyre kevesebben mutatják magukon az empátia jeleit. Pedig még bizonyos állatok – elefántok, majmok, kutyák, delfinek – is képesek rá!

Na de akkor mi ment félre?

Sara Konrath 2010-es kutatása kimutatta, hogy a mai egyetemisták 40%-al kevésbé empatikusak, mint a 30 évvel korábbiak – a hanyatlás főleg 2000 után vált igazán egyértelművé. A pontos okokat még a mai napig vitatják, de a legvalószínűbbnek a közösségi média térnyerése, a valóság show-k megjelenése és az egész világot átható erőszakos versengés tűnik. És bár ez nem meglepő, nem lesz kevésbé elkeserítőbb.

Gondolj csak bele, drága olvasó, a sok kamuélet a Facebook-on kiöli belőlünk azt, hogy mások gondjaival foglalkozzunk – és sajnálom, nem fog segíteni semmin, hogy napi 80 szomorú állatkás vagy tragikus sztoris posztot látsz. Szerintem pont ellenkezőleg – teljesen immunissá teszi az embert a borzalmas dolgokra. Szinte már sem örömében, sem bánatában nem vagyunk képesek osztozni másokkal, csak egy igen felületes módon – és ezzel csak egyre távolabb kerülünk egymástól és az empátia érzésétől.

A valóság show-k pedig mondanom sem kell, soha sem tükrözték a valóságot. Manapság talán már mindenki felfogja, hogy egy megrendezett káosz az egész. És mégis milliós nézettségük van! Megszerettették az emberekkel azt, hogy mások egymást ölik, ostobának mutatják magukat a múló hírnévért. Szinte láthatatlanul bekúszik a mi életünkbe is.

Versengés. Nyomd el a másikat. Mindegy, hogy mi lesz velük, a lényeg, hogy te érvényesülj, és feljebb lépj azon a nyomorult létrán. A modern világ ezt akarja tőlünk. Elvégre minél feljebb vagy a létrán, annál több pénz landol a markodban, annál nagyobb tisztelet és irigység övez. Annál többet érsz. De vajon valóban így van? Tényleg többet érnél ettől? Egyáltalán, miért tölt el valakit boldogsággal az, hogy valakinél többnek érzi magát? Egy csak egy ámítás, egyszerű illúzió, mégis olyan sokan bedőlnek neki.

Empaták

Kik ők? Magas együttérző képességgel rendelkező emberek. Természetesen jön nekik, hogy azonnal rá tudnak kapcsolódni másokra, és átvenni az érzelmeiket. Miért? Valószínűleg velük született adottság. Ők azok, akik bármilyen apró változást észrevesznek az emberek viselkedésében. Nem haragtartók, pontosan azért, mert ösztönből tudják, érzik, hogy a másik is ember, aki hibákat követhet el, és ezeknek a hibáknak okai vannak. Könnyebben éreznek bűntudatot, ha megbántanak mást – mert ők is emberek, és megesik. Ha órán ülnek, amin senki nem figyel az előadóra, akármilyen unalmas a tárgy, magukra erőltetik, hogy figyeljenek, hátha a tanár nem érzi magát majd olyan szarul ettől.

Ott lesznek mindig, hogy segítsenek – meghallgatnak téged, örökbe fogadnak egy kiskutyát, odaadják az ebédre szánt pénzüket egy kéregetőnek. Nem azért, mert messiásnak érzik magukat ettől. Szimplán ezt érzik helyesnek, ezt diktálja a szívük. Harmóniára és boldogságra törekszenek a világban.

A szomorú tény azonban az, hogy sajnos nem mindenki lehet empata, és köztük is vannak különbségek egyénenként. Törekedni azonban lehet arra, hogy empatikusabb legyél!

Na jó, de hogy fejleszthetem az empátiát?

Felvetődött ez a kérdés bennem is. Valójában ezzel született meg ennek a posztnak az ötlete. Fejleszthetem az empátiát? Nem csak születni lehet vele? Feldobtam a kérdést egy introvertált csoportban (úgyis szeretünk elmélkedni ilyeneken). A válaszok többsége igazolta a gondolataimat: igenis válhat az ember együttérzőbbé, mi több, beleérzővé. Szóval hogyan is?

Rengeteg, rengeteg önfejlesztéssel és fegyelemmel. Két módszer vetődött fel a kérdésem alatt:

1. Valahányszor azon kapod magad, hogy elítélnéd a másikat, állj meg egy pillanatra. Képzeld magad a helyébe – elvégre ez az empátia lényege – és próbáld megérteni, miért teszi, amit tesz vagy mondja, amit mond. Lehet, hogy az elején nehéz lesz. Teljesen érthető. De minél többet gyakorlod, annál több lehetőség merül majd fel. Sőt, ha nem vagy biztos a viselkedés okában, még mindig megkérdezheted a célszemélyt, nem?
2. Állatok. Ez pont egy autista srác kapcsán merült fel. A nevelőszülei 3 éves korától lovak közé hordták, közöttük mozgolódott, dolgozgatott, és ez sokat segített neki. Az állatokkal eleve egy mélyebb kapcsolatot ápol (szinte mindegy is, milyen faj), és ezáltal valahogy az emberekkel is, főleg családtagokkal, sokkal empatikusabb. A magam részéről, én mindig is hittem az állatok gyógyító-tanító erejében, szóval teljesen jó lehetőségnek tartom.

Bizonyos szempontokat személyes tapasztalatként írtam – én magam is elég sok empatákra jellemző tulajdonságnak örvendhetek. Azonban tény, hogy ez a mai világban nem csak öröm. Ami a pozitív oldala, az a negatív is egyben. Ugyanis mélyen érezni, és sokkal jobban megérteni az érzelmeket egyszerre áldás és átok. Hiába értesz meg másokat, te magad borzasztó sokszor leszel meg nem értett. Nem tudják majd megérteni, te miért nem utálkozol vagy miért „mentesz fel” bizonyos embereket. Nem azt mondom, hogy mindenkit mentegetni kell – mind ítélkezünk néha, ez az élet velejárója. De törekszünk a helyzetek körüljárására. És erre buzdítanálak Titeket is.

Higgyétek el, ha csak egy kicsit jobban oda fogunk figyelni egymásra, és törekedni az együttérzésre, egy szebb irányba terelhetjük az életünket, a kapcsolatainkat – és így talán kicsit a világot is.

A Youtube világa ma talán már senkinek sem ismeretlen, hisz a legnagyobb videómegosztó oldal a világhálón. Szinte nincs olyan tartalom, ami ne lenne elérhető rajta, megtanulhatsz zumbázni vagy varrni a feltöltött tutorialokból, nézhetsz vicces cicás videókat stressz levezetése végett. Művészeket követhetsz, beleleshetsz más emberek mindennapjaiba vlogokon keresztül. Sőt, személyes kedvenceim, a gamer csatornák is tömegével jelen vannak. Azonban van két személy, akik külön kiemelkednek számomra az összes közül. Engedjétek meg, hogy bemutassam őket (ha nem engeditek is megteszem, muhaha)!

Markiplier

Azt elárulom, hogy az első benyomásom Mark-ról nem az volt, hogy „úristen, de imádom!”. Csak egy másik youtube-os, aki játékokkal játszik és igen hangos. De aztán egyre többet és többet néztem és megfogott. A személyiségével, a kreativitásával, a bolondságával. Ahogy a nézőihez szólt, azzal az őszinteséggel a szemében.

Mert mindig talál időt rá, hogy a játékok mellett leüljön a kamera elé, és őszintén, vágatlanul csak beszéljen. Ami éppen a fejében van, épp foglalkoztatja. Megmutatja, a lelke mélyén ő sem az az állandóan vihogó, sikoltozó mókamester. Sőt, bármily meglepő, állandóan azt hozza ki a mondanivalója végére, hogy valami számunkra inspirálót mondjon. Őszintén törődik a nézőivel. Hé, a 8 millió feliratkozót ünneplő videójában sírva fakadt, csak azért, mert ezzel a sok emberrel személyesen nem ismerkedhet meg, nem segíthet mindenkinek egyénenként. És mind együtt sírtunk vele.

És ha már a jó lelkénél tartunk… Az megvan, hogy a Youtube-karrierje alatt 1,506,793.81 amerikai dollárt (~421,209,141.65 forint) sikerült összegyűjtenie különböző jótékonysági és kutatási szervezeteknek? Olyan szervezeteknek, mint a Make-A-Wish America, a Cincinnati Gyermekkórház vagy a Depresszió és Bipoláris Támogató Szövetség. Sőt, ment nem kevés pénz rákbetegek megsegítésére is (ez áll talán legközelebb hozzá, mivel az édesapja rákban hunyt el). Na de miért is? Nem, nem azért, hogy jobb fejnek tűnjön. Szimplán azért teszi, mert olyan helyzetben van, hogy megteheti. Ha „csak” ezzel is segíthet (tegyük hozzá, ez tényleg nem kevés), akkor miért ne?

Nem mellesleg a játékos videók mellett úgynevezett sketch videókban is kiéli a kreativitását. Ezekben olyan komplex alteregó univerzumot hozott már létre, ami szerintem más youtube-osoknál nem lelhető fel (igen, tudom, Szirmai Gergőnek is vannak zseniális klónjai, de ha jól emlékszem az ő sztorijuk még nem alakult ki ennyire – javítsatok, ki ha le vagyok maradva, mint a borravaló :D). Eredet-sztorinak ott van a Who Killed Markiplier?, amiben a mi szemszögünkből követünk végig krimit, de elmehetünk egy randira is Mark-kal az A Date With Markiplier-ben, ahol a történet a mi döntéseink szerint alakul. De személyes kedvencem a legújabb, Wilford 'MOTHERLOVING' Warfstache címmel, ahol pont az egyik alteregó van a középpontban.

Ó, és említettem hogy van egy golden retrieverje, akit Chicának hívnak?

Jacksepticeye

Várjunk, azt mondtam Mark hangos? Na, hát Jack-hez képest még ő is kellemes hangerejű, mert ha van valaki, aki a dobhártyádnak árthat, az ez a vidám ír srác – akinek az igazi neve egyébként Seán. Ő az, aki egy PewDiePie shoutout után hirtelen tízezrek szeme elé került, és követőtábora azóta is folyamatosan gyarapszik. És ez az ő esetében sem csoda, hisz az ő személyisége is elragadó – vicces, őszinte, és végletekig kedves.

Ami mindenképpen megragad pár videó után, az az egész hozzáállása az élethez, a nézőkhöz, sőt, a gyűlölködőkhöz is. Bámulatos, hogy milyen pozitív lehet egy ember, és ez hogyan ragad át ránk is. Egyszer csak mi is azon kaphatjuk magunkat, hogy hozzá hasonlóan több kedvességgel szólunk másokhoz, az utálkozókat csak kinevetjük egy vállrántással. Hogy hirtelen mi is segíteni akarunk, ahogy a lehetőségeink engedik - jobbá tenni kicsit ezt a világot.

Amellett, hogy ő is több százezer dollárt gyűjtött jótékonysági stream-ek keretén belül, az egyik legfontosabb és legfrissebb mozgalma a PMA – Positive Mental Attitude hirdetése. 2017 Seán számára mentálisan igen megterhelő volt, kicsit célját vesztette abban, hogy mit is akar az élettől, a Youtube-al. És itt jön képbe a PMA. Ezt mantrázta magának, mikor a gondolatai maguk alá akarták gyűrni, és végül a videóiban is annyiszor mondta, hogy átvettük, mi rajongók. Így alakult mozgalommá – nem azzal a céllal, hogy magadra erőltesd a boldogságot, azt tudjuk, hogy csak többet árt egy egyébként is negatív mentalitásnak. Sokkal inkább azt szeretnénk sugározni, hogy van miből erőt gyűjteni, valami, amiből kiindulhatsz, hogy leküzdd a démonaidat.

Seán egy igazi szeretetbomba, és amiben ez szerintem a legjobban megnyilvánul, az az, ahogy a közösségével bánik személyesen is. Úgy értem, nézzétek meg ezeket a képeket! Mondjátok, hogy nem ezek az ölelések a legjobb fajták a világon! Nem meritek, ugye? Tipikusan olyan őszinte ölelést ad, ami összetart, megerősít, és biztonságot ad. Végtelenül szereti, barátjának tekinti a rajongóit, és ez teljesen átjön.

Mindketten egy olyan közösséget kovácsoltak össze, ami mindig ott lesz, ha segítségre lenne szüksége az embernek. Persze, mind Mark-ra, mind Seán-ra is lehet számítani. Ha nem is személyesen, de a videóikon, tweetjeiken keresztül. Hányszor néztem/hallgattam őket, ha úrrá akart lenni rajtam a szorongás… Még szóbeli érettségire menet is Mark egyik igen nyugtató, bátorító felvételét hallgattam, hogy ne izguljak annyit. A legsötétebb gondolataimat is elűzték már, és rengeteget köszönhetek nekik – „ismeretlenül” is. Büszke vagyok, hogy őket nevezhetem a hőseimnek.

Az egyik ismerősöd éppen új posztot tett közzé. Egy másik a saját művész oldalán ezen a héten a sokadik alkotását osztja meg. Megint másik egy újabb blogbejegyzésben brillírozik csodás tartalmakkal. Te pedig csak ülsz, bámulod a képernyőt és gondolkozol. Neked ez miért nem megy? Másoknál olyan egyszerűnek tűnik a –látszólag- szünetmentes tartalomgyártás. Egyáltalán, miért lenne bárki kíváncsi a te műveidre, ha annyi más tehetséges és aktív személy folyamatosan képes ontani magából a nézni- és olvasnivalót?

A mai, internetes társadalomban nagyobb szabadságot kap az alkotó, mint valaha azelőtt. Szabadon létrehozhat magának egy oldalt, ahol a saját tartalmát a neki tetsző formában oszthatja meg, és ez már nem csak szűk körben, hanem akár nemzetközi szinteken is láthatóvá válik. Kinyílt előttünk a világ kapuja, és nem csoda, hogy ennyien élni is akarnak vele. Hobbiból, hivatásból, hogy nyoma maradjon. Állandóan ömlik ránk a content, a tartalom, rengeteg ingert kapunk. Ezt ki így, ki úgy lereagálja, olvasóként, nézőként igazából egyszerű dolga van az embernek. Gyönyörködik benne, esetleg hozzászól, megosztja.

Na de mi a helyzet az alkotói oldalon? Ez az az oldal, ahol egyszerre vagyunk tartalom-fogyasztók és gyártók. Pontosan belelátunk, hogy milyen sok munka jár azzal, hogy valaki élvezhesse a végeredményt. Mi is beleölünk órákat, napokat, akár éveket is abba, hogy ott legyünk, ahol vagyunk. Hogy valami olyat nyújthassunk, ami a közönségnek is elnyeri a tetszését. És ez a könnyebbik része talán. A nehezebb a saját elvárásainkhoz felnőni. Valamilyen szinten mindig hiányolni fogunk valamit a munkánkból, és ennek, ahogy mindennek, megvan a maga pozitív és negatív oldala.

Negatív az, hogy ez visszatartó erőként hathat, főleg miközben látjuk a többi alkotó aktivitását is. "Úgysem fog úgy menni, mint X-nek. Y sokkal szebben kivitelezi, amit át akarok adni." Beüt az artblock. Félreteszünk mindent, nem vagyunk képesek leülni a gép elé írni, ceruzát ragadni és rajzolni, átadni a gondolatainkat, a világunkat. Nagyon nehéz ezt leküzdeni, főleg ha mellé párosul a szorongás is (erről is tervezek írni egyszer). Ilyenkor még nagyobbnak látszik a félig képzelt, félig valós akadály, és éppen ezért tovább eltarthat leküzdeni is.

A pozitív oldala viszont az, hogy ez az, ami fejlődésre késztet minket. A hiányzó elemet a következő alkalommal lehet pótolni, mindig van mit csiszolgatni. Mindig van előre. És ez a lényeg. Mindig van mit beleadni magunkból a művünkbe. Erre kell figyelni, semmi másra. Ezért kell mindig felállni és folytatni tovább. Nem azért, hogy sokan lájkoljanak, vagy mindenki minket olvasson. Csakis azért, hogy a bennünk lévő értéket megmutathassuk, átadhassuk. Ki tudja, kinek segít majd egyszer, hogy azt látta, te nem adtad fel?

Ha valaki ezelőtt egy évvel azt mondja nekem, hogy én majd bármikor önszántamból futni fogok, valószínűleg körberöhögöm az illetőt. Soha nem voltam nagy futóbajnok, általános iskolában is legfeljebb a rövidtávokon (30-60-100 m) remekeltem, a Cooper-teszt hallatán pedig legszívesebben elbújtam volna egy sarokba sírni. A futás iránti „rajongásom” odáig fajult, hogy valahányszor szóba került, én dagadó mellel közöltem: bizony, én saját örömömre sose futnék. Pont ezért, ha engem futni látsz, jobb, ha te is elkezded, mert akkor már gáz van. Teljesen mélyenszántó gondolat, amire büszke lehet az ember, ugye? Hát nem! Na de hogyan kezdődött ez az új mánia?

Gondolom, most jönnek a találgatások: hú, hát biztos sokat csesztették, hogy meghízott, már csak gurulni tud, aztán menteni akarja a menthetőt. Vagy valami fiúnak akar tetszeni, imponálni. Majd azt hiszi, ettől szebb lesz, hogy megszerzi a bikini-alakját. Talán meglepő, de nem; egyik sem igaz, vagyis nem teljesen.

Igen, meghíztam, mondjuk úgy a középsulis, de akár az elsőéves egyetemista énemhez képest is – az általános iskolás kort hagyjuk is ki ebből, az már nagyon messzi időszak ehhez az összehasonlításhoz. Több oka is van ennek: elkezdtek dolgozni a hormonok, kollégiumba kerültem már középsuliban, ami hirtelen vetett véget a heti háromszori lovaglásnak, és szintén ennek tudom be az unalom-zabálást is, hiszen jószerivel semmit nem csinálhattunk, a városba sem szívesen jártunk, ha volt egyáltalán engedélyünk rá – így maradt a nasizás.

Nem, köszönöm, nem életcélom fiúknak tetszeni. Többek között, mert van egy barátom, akit nagyon szeretek, ha neki megfelelek, az bőven elég nekem. Ő úgyse csak a külső alapján ítél meg, és én sem hiszem, hogy a külcsín lenne a minden.

Szépség? Bikini alak? Igen, hallottam ilyet is már, bár olyan kontextusban, hogy „jaj drága, hát így is szép vagy, nem kell neked futnod” (mondja ezt azért, mert ő nem tudna 20 métert se megtenni, és hát ezzel TE jobb vagy nála, hátnehogymár). Hát nem is azért futok, hogy én legyek a következő Miss Hungary! Tisztában vagyok a szépségemmel – ami a hibáimat is tartalmazza, persze.

Na jó, de akkor meg miért? Mi az oka ennek az egész „önsanyargatásnak”? Hát elmondom:

Mert rohadtul nem poén, mikor már egy lépcsősor is felér egy hegymászással. Igen, a hízás szépen rámegy az ember szívére is (aztán lassan minden másra), bár szerintem ezt sokan tudják. Szabályosan zihálni tudtam, a pulzusom az egekben volt, ha csak egy emeletet kellett feljebb menni – ez azért is aggasztó, mivel a legtöbb órám emeleti termekben volt, sőt, koliban sem a földszinten lakom. Innen (is) jött hát a motiváció: jobb kondícióhoz kell jutnom, mégpedig minél hatásosabb (és nem utolsó sorban – a kollégistákhoz mérten minél olcsóbb) módszerrel. Szóval a cél nem a fogyás, hanem a kondi-szerzés. A kettő persze összefügg, de mégis két külön dologról beszélünk.

Mert szükségem volt egy új kihívásra. Felül akartam kerekedni a saját lustaságomon és makacsságomon, és felemelni a hátsóm a kanapéról. Az, hogy minden egyes alkalommal újabb 100 métereket tudok megtenni, hihetetlen önbizalom-löketet tud adni. Mert meg tudtam csinálni, mert fejlődök, mert erősödök.

Mert megváltoztat, kívül-belül. Ahogy egyre többet futok, úgy érzem egyre jobban magam a bőrömben. Fizikálisan, mert a testem egyre többet tud elviselni, formálódnak az izmaim, az egész külsőm, a bőröm megtisztul. Mentálisan, mert feltölt, kitisztítja a fejem, elűzi a sunyi gondolatokat, hogy úgy se fog menni és hogy add fel. Mert már nem úgy futom le a 2 km-t, hogy sírni akarok – helyette mosolygok. És mindezeknek köszönhetően körbevesz egyfajta kisugárzás, többet mosolygok, kedvesebb leszek – másokkal és magammal is. És ez az a fajta szépség, amit nem cserélnék le semmi másra.

Nem kell a csini pofi, a darázsderék vagy a vékony combok. Egy erős, egészséges testet akarok magaménak tudni, ami kibírja a nehézségeket. És az a tudat, hogy igenis meg tudok csinálni bármit, amibe belefogok. Hogy kitartsak, akkor is, ha nehézségekbe ütközök és leküzdjem az akadályokat.

Mert ez nekem jó! Úgyhogy futócipőt fel, és indulás!

Üdvözöllek a blogomon Kedves Idetévedő!

Végre megtettem az első lépést egy régi tervem/vágyam és belekezdtem ebbe a blogba. Nagggyon sok csinosításra és formázásra szorul még, és azt sem tudom pontosan, mik fognak ide kikerülni. A legvalószínűbb, hogy minden. Gondolatok, vélemények, rajzocskák és minden egyéb gyűjtőhelye lesz, ami velem kapcsolatos. Meglátjuk, hogy alakul. :D

Elsőre elég ennyi is, valamikor csak megkezdődik az érdemi tartalomgyártás is részemről. Kíváncsi leszek, mi sül ki ebből!

Addig is vigyázzon magára mindenki, puszi!

Brighy