Ha valaki ezelőtt egy évvel azt mondja nekem, hogy én majd bármikor önszántamból futni fogok, valószínűleg körberöhögöm az illetőt. Soha nem voltam nagy futóbajnok, általános iskolában is legfeljebb a rövidtávokon (30-60-100 m) remekeltem, a Cooper-teszt hallatán pedig legszívesebben elbújtam volna egy sarokba sírni. A futás iránti „rajongásom” odáig fajult, hogy valahányszor szóba került, én dagadó mellel közöltem: bizony, én saját örömömre sose futnék. Pont ezért, ha engem futni látsz, jobb, ha te is elkezded, mert akkor már gáz van. Teljesen mélyenszántó gondolat, amire büszke lehet az ember, ugye? Hát nem! Na de hogyan kezdődött ez az új mánia?

Gondolom, most jönnek a találgatások: hú, hát biztos sokat csesztették, hogy meghízott, már csak gurulni tud, aztán menteni akarja a menthetőt. Vagy valami fiúnak akar tetszeni, imponálni. Majd azt hiszi, ettől szebb lesz, hogy megszerzi a bikini-alakját. Talán meglepő, de nem; egyik sem igaz, vagyis nem teljesen.

Igen, meghíztam, mondjuk úgy a középsulis, de akár az elsőéves egyetemista énemhez képest is – az általános iskolás kort hagyjuk is ki ebből, az már nagyon messzi időszak ehhez az összehasonlításhoz. Több oka is van ennek: elkezdtek dolgozni a hormonok, kollégiumba kerültem már középsuliban, ami hirtelen vetett véget a heti háromszori lovaglásnak, és szintén ennek tudom be az unalom-zabálást is, hiszen jószerivel semmit nem csinálhattunk, a városba sem szívesen jártunk, ha volt egyáltalán engedélyünk rá – így maradt a nasizás.

Nem, köszönöm, nem életcélom fiúknak tetszeni. Többek között, mert van egy barátom, akit nagyon szeretek, ha neki megfelelek, az bőven elég nekem. Ő úgyse csak a külső alapján ítél meg, és én sem hiszem, hogy a külcsín lenne a minden.

Szépség? Bikini alak? Igen, hallottam ilyet is már, bár olyan kontextusban, hogy „jaj drága, hát így is szép vagy, nem kell neked futnod” (mondja ezt azért, mert ő nem tudna 20 métert se megtenni, és hát ezzel TE jobb vagy nála, hátnehogymár). Hát nem is azért futok, hogy én legyek a következő Miss Hungary! Tisztában vagyok a szépségemmel – ami a hibáimat is tartalmazza, persze.

Na jó, de akkor meg miért? Mi az oka ennek az egész „önsanyargatásnak”? Hát elmondom:

Mert rohadtul nem poén, mikor már egy lépcsősor is felér egy hegymászással. Igen, a hízás szépen rámegy az ember szívére is (aztán lassan minden másra), bár szerintem ezt sokan tudják. Szabályosan zihálni tudtam, a pulzusom az egekben volt, ha csak egy emeletet kellett feljebb menni – ez azért is aggasztó, mivel a legtöbb órám emeleti termekben volt, sőt, koliban sem a földszinten lakom. Innen (is) jött hát a motiváció: jobb kondícióhoz kell jutnom, mégpedig minél hatásosabb (és nem utolsó sorban – a kollégistákhoz mérten minél olcsóbb) módszerrel. Szóval a cél nem a fogyás, hanem a kondi-szerzés. A kettő persze összefügg, de mégis két külön dologról beszélünk.

Mert szükségem volt egy új kihívásra. Felül akartam kerekedni a saját lustaságomon és makacsságomon, és felemelni a hátsóm a kanapéról. Az, hogy minden egyes alkalommal újabb 100 métereket tudok megtenni, hihetetlen önbizalom-löketet tud adni. Mert meg tudtam csinálni, mert fejlődök, mert erősödök.

Mert megváltoztat, kívül-belül. Ahogy egyre többet futok, úgy érzem egyre jobban magam a bőrömben. Fizikálisan, mert a testem egyre többet tud elviselni, formálódnak az izmaim, az egész külsőm, a bőröm megtisztul. Mentálisan, mert feltölt, kitisztítja a fejem, elűzi a sunyi gondolatokat, hogy úgy se fog menni és hogy add fel. Mert már nem úgy futom le a 2 km-t, hogy sírni akarok – helyette mosolygok. És mindezeknek köszönhetően körbevesz egyfajta kisugárzás, többet mosolygok, kedvesebb leszek – másokkal és magammal is. És ez az a fajta szépség, amit nem cserélnék le semmi másra.

Nem kell a csini pofi, a darázsderék vagy a vékony combok. Egy erős, egészséges testet akarok magaménak tudni, ami kibírja a nehézségeket. És az a tudat, hogy igenis meg tudok csinálni bármit, amibe belefogok. Hogy kitartsak, akkor is, ha nehézségekbe ütközök és leküzdjem az akadályokat.

Mert ez nekem jó! Úgyhogy futócipőt fel, és indulás!